Egy könyv, amiről szólni kell [In: Szabados György – Írások I., 2008, 210-215.old.]
.
EGY KÖNYV, AMIRŐL SZÓLNI KELL
.
„A művészet egészséges fejlődése kerül veszélybe, ha a művészet tanítói messze elmaradnak a művészet gyakorlóitól” — idézi Szabó Csaba Brian Dennist, fontos kis könyvében, a Hogyan tanítsuk korunk zenéjét című, 1977-ben Bukarestben, a Kriterion kiadónál megjelent kötetben. A kis alakú könyvecske, mely kottaképekkel együtt sem több 114 oldalnál, igyekszik törleszteni az adósságot, amit az idézet — és valójában mindnyájunk érdeke — korunk zenepedagógiájával szemben támaszt, s ami alól kibújni egyre kevésbé lehet.
Szabót maga a problematika izgatja, mégpedig – zeneszerző lévén – velejéig, s így szövege, mely egy-két megjegyzését, ellenvéleményét, kiemelését kivéve végeredményben három kortárs zeneszerző módszerének alapos ismertetése, hallatlanul izgalmas olvasmány. Még akkor is, ha tárgyunk immár napi gondjait, nevezetesen: a mai zenei alkotó ösztön előítéletmentes megébresztését a gyermekkorban, teljességében nem oldja meg.
Nyilván nem is akarja. Nem is tudná. A célja nem ez. Inkább kötelességszerűen tálalja fel a három próbálkozást: a svéd Lars Edlund-ét (1963. Új módszer), az angol Brian Dennis-ét (1970. Kísérleti zene az iskolában), és a kérdéssel legtöbbet foglalkozó kanadai R. Murray Schafer-ét (1965. Zeneszerző az osztályban, 1967. Hangtisztítás, 1969. Az új hangkép, 1970. Mikor a szavak énekelnek) – kellő atmoszférát teremtve egy témához, amely önmagában véve bizony elég száraz. Ám ez a kötelességtudat (és nyilván személyes kedv) nagy hiányt pótol: ujjnyira szűkíti a gond hiátusát, s ha meg is marad az ujjnyi rés – növekvő léghuzattal legalább ezen a téren is történt valami, valami, amiből elindulni, amit elvetni, avagy tovább tapasztani lehet.
A kötetben ismertetetteknek elsősorban az ad kétségtelen hitelt – miként azt Szabó Csaba is hangsúlyozza – hogy a gyakorlatban kipróbált módszerek. Lars Edlundé a „legkonzervatívabb”, hiszen ő nem a dúrmoll zene olvasási problémáit akarja csupán megragadni és válaszul megfelelő, részletes módszert ajánlani. Érzésem szerint ez a módszer bár vannak adott esetben használható elemei – egészében nem hoz újat, s csak kb. Webern-ig ill. Boulez korai időszakáig alkalmazható. Mindezt azonban egy pedáns relatív szolmizáció alapján történő ének- és kottaolvasási készség és gyakorlat is megteszi. Napjaink zenéjének alkotói, lejegyzési és előadói alapproblémái sokkal szélesebbek és mélyebbek ennél az ajánlatnál, korunk zenéje nem itt tart.
Brian Dennis viszont már jól ismeri – mert érezhetően meg is élte – a mai zenének, a mai zene oktatásának és a zene mai tanulásának három fele szakadt, egymástól sajnálatosan eltávolodott világát, ezt a beteg helyzetet, amit a legkitűnőbb, s talán egyetlen valóságos barométeren mért – a mai korba születetteken, a kész helyzetet már adottan élőkön: a gyermekközösségen. Dennis jó hivatkozása lehetne Francoise Dolto, aki úgy tartja, „A gyermekek, akiknek a születésük pillanatában ugyanaz az intelligenciájuk, mint harminc éves korukban…”, ám mintha mindezt maga is ugyanolyan jól tudná, fölvázolva a képletet, így ír: „Kartársaim közül nagyon kevesen lelkesednek azokért a zeneórákért, amelyeket az iskolában kellett hallgatniok. Az a tény, hogy hallgatni kényszerültek ezt vagy azt a zenedarabot, sok esetben évekre késleltette a zene iránti valódi (sic!) érdeklődés kialakulását. Semmi kétség, az elmúlt néhány évben jelentős haladást értünk el, de a kényszerű audició és a hagyományos írásmód tanulása mindig komorságot okozott, és gyakran most is azt okoz. Szándékom, hogy bevezessek egy sor változatos tevékenységet, ami által a zeneóra, sok más eredménye mellett, minden résztvevő gyerekben felkelti az élő kísérletet és a közösségi tevékenység érzését”.
Igen, mert ezt is, mint mindent e világon, élni kell. A művészi érzék, a zenei képesség mindnyájunk teljes emberségének sajátja, s ha egy „reál”, tehát „non-humán” korban annak kibontakozása helyén nem marad más, mint ideig-óráig fájó vákuum, hamar meglátjuk a szomorú eredményt. Tudjuk, mi a vákuumok holtbiztos sorsa.
Dennis, ajánlott módszerében immár a „csendből”, tehát a zene permanens emberi képességéből indul el, nagy súlyt helyezve az improvizatív, szabadon rögtönző kifejezésre, az improvizatív kifejezés legtöbbször teljesen eredeti, megfelelő jelölésére (notáció), és a szinte elemien egyszerű alkotó munkára. Nála egyértelműen találkozik már a kitűnő képességű, de művészetében elmagányosodó egyén, és a néhai („népi”) alkotásokat termő, de felbomlott közösségi kultúra, tehát az ún. műzene és az ún. népzene mai probléma-halmazának feloldása, a feloldás e kényszerének már gyermekkori szüksége és szükségszerűsége. Kerüljük a túlságosan szokványos tanzenét — írja, és nem zárkózik el pl. a Modern Jazz Quartett lemezeinek hallgatása elől sem. A legszimpatikusabb, egyben legátgondoltabb ötlete pedig: kísérlet a lemezről hallgatott zene grafikai ábrázolására, ami már egyértelműen a zene (mint időbeli dolog) térbeli mozgásának megérzésére ösztönöz.
